Prológus, 1. fejezet... és egy kis rizsa

Szép estét. Meghoztam az első részt. Ebben a témában ez az első szárnybontogatásom, tehát legyetek velem elnézőek.

Prológus

A telefon már megint csörög, és én újra meg újra lenyomom. Nem vagyok kíváncsi a magyarázatára. Nem érdekel. Húsz perc és fotózás, és én az ő hülye dolgaival foglalkozzak? A válaszom NEM. Döntöttem. A harmadik megcsalást már nem nézem el.
Nem mintha én olyan ártatlan lennék. Ha ő tudná...
Valójában miért is vagyunk még mindig együtt? Ezt már én sem tudom.
Viszont van az a másik. Hívogató, de túl nagy a kockázat. Még mindig nem tudom, hogy mit tegyek. Majd a pohár whisky és egy szál cigi megmondja.

1. fejezet: Az út

Útlevél. A francba, már megint hova tehettem? Előbb még itt volt, emlékszem. A saját rendetlenségem miatt fogom lekésni a gépet, nem beszélve a New York-i közlekedésről, és arról, hogy az az átkozott taxi már megint késik. Így is legalább fél óra, mire odajutok.
- Á, itt vagy. - könnyebbültem meg, mikor megláttam a konyhaasztalon az eltűntnek vélt iratom, majd helyet foglaltam az egyik méretes bőröndömön, úgy próbáltam behúzni rajta a cipzárt....jelzem, sikeresen.
A taxi jellegzetes dudájának a hangját meghallottam, felkaptam a táskám és a bőröndöket magam mögött húzva zártam kulcsra az én kis lakásom ajtaját.
- Viszlát - sóhajtottam, majd beszálltam a liftbe.

Mikor leértem a földszintre, a portás fiú meghajolt előttem és jó utat kívánt. Én csak mosolyogva intettem neki, halkan motyogtam egy "köszönök mindent", és kirobogtam. Szemeiben láttam a csalódottságot, amit nem tudtam hova tenni. Két lehetőség van. Egyik, hogy, azért szomorú, mert elhúzok innen, vagy azért, mert tegnap este nem invitáltam fel a szobámba egy búcsúéjszakára. Biztos azt hiszi, hogy csak elfelejtettem, vagy elfoglalt voltam.
Igazából eszem ágában nem volt ilyet tenni. Eric - mert így hívják - már így is túl sok éjszakát vészelt át 312-es lakásban. Nem egyszer történt meg ugyanis az, hogy egy unalmas buli után enyhén spicces állapotban rakott ki a sárga jármű a ház előtt. Ilyenkor Eric volt az, aki feltámogatott az ajtómig... aztán már egymást támogattuk el a szobám közepén lévő franciaágyig. Most mik ezek a megdöbbent fejek? Huszonegy éves fiatal nő vagyok, de azért ez már tényleg kicsit túlzás. Eric alig tizennyolc. Ebben a pillanatban egy kis bűntudatom támadt. Az emlékek hatására kipirult arcszerkezettel vágtattam ki az összes cuccommal a taxihoz. Ott gyorsan bedobáltam a csomagtartóba - tehát közel tíz percet szórakoztam vele -, majd végre elindulhattam.

- Sarah Marie Wright? - kérdezte a pult mögött egy nő. Eddig úgy tűnik, hogy az irataimat ellenőrzi, de ki tudja.
- Igen.
- Hova szeretne utazni? - kérdezte tovább unottan. Feltételezéseim szerint én vagyok ma a hatezredik, akitől ezt meg kell kérdeznie.
- Londonba.
- Meddig kíván ott tartózkodni? - ezt megint ugyanolyan hangnemben. Mondjuk szerintem ez az a kérdés, ami teljesen felesleges.
- Egy hónapig. - és folytattam magamban, hogy aztán még két évet, vagy tovább.
- Rendben. Elkérhetném a jegyét?
- Természetesen.
- Köszönöm. Jó utat.
Csak éljem túl....

Immár a poggyászoktól megszabadult állapotban lélegezhettem fel, és keresgéltem rutinosan a helyem a gépen. Mellettem egy - úgy ránézésre kb. - huszonöt éves férfi utazott.
- Jó napot. - köszöntem, ahogy illik.
- Neked is, szomszéd. - nevetett. Na itt már láttam, hogy egy csúcsragadozóval van dolgom. - Marc Madison. - nyújtotta a kezét.
- Sarah Wright. -viszonoztam a gesztust.
- Mi járatban?
- Tanulmányi út. Te?
- Üzlet. Új vállalkozást indítottam, és Londonban kezdem el népszerűsíteni, meg persze beugrok pár haverhoz. Meddig maradsz Angliában, vagy egyáltalán ott maradsz?
- Igen. Talán úgy... három évre. - gondolkodtam - Vagy örökre. Ki tudja, hogy mit hoz a holnap.
- Az élet kiszámíthatatlan. - na milyen bölcs itt valaki. - Én soha nem tudnék ennyi időt eltölteni Londonban. Hiányozna a New York pörgése. Persze London se mondható egy unalmas kisvárosnak, de nem hasonlítható össze a kettő.
- Azt hiszem, jót fog tenni most egy kis nyugalom - mondtam.

Sokáig beszélgettünk még. Meglepetésemre rengeteg közös témánk volt, de az álmosság mégis kifogott rajtunk. Öt óra bő eszmecsere után álomra hajtottuk a fejünket - ami az én esetemben azt jelentette, hogy iPod bekapcsol és relax... majd alvás-.
Mikor magamhoz tértem, kicsit bepánikoltam, elvégre nem minden nap ébred az ember repülőn, de mikor megláttam, hogy Marc még mindig mellettem ül, és épp töm valamit magába, megnyugodtam.
- Jó reggelt! - köszönt vidáman.
- Mennyit aludtam? - kérdeztem, miközben próbáltam helyre tenni a hajam. Ez egy rossz szokás. Alvás után mindig úgy nézek ki, mint egy bohóc.
- Pontosan nem tudom, de még van három óránk a leszállásig. Éhes vagy?
- Most, hogy mondod... - mosolyogtam, majd elvettem a felém nyújtott szendvicsét. - Köszönöm. Életmentő vagy.

Az út további részét végigbeszélgettük. Marc igen jó társaság volt. Remélem, hogy ez a pár óra egy barátság kezdete lesz.
- Nagyon örülnék, ha Londonban még összefutnánk. - jelentette ki egy kicsit bizonytalanul, megtörve a csendet.
- Remek ötlet. - lelkesedtem. Ajj, buta Sarah, már megint túl átlátszó vagy.
- Akkor esetleg... meg tudnád adni a számod? - kérdezte, mire én papírt ragadtam, és firkálni kezdtem.
- Tessék. - nyújtottam felé. - Telefonszámom, és egy e-mail és egyben msn cím, ahol szinte mindig elérsz.
- Köszönöm. Akkor, majd kereslek, ha - mondta volna tovább, de a pilóta megelőzte, aki bejelentette, hogy megkezdjük hamarosan a leszállást.

Sikeres landolás után után immár Marc nélkül összeszedtem a bőröndöket, betuszkoltam egy taxiba, bediktáltam a címet, és négy keréken megközelítettem leendő otthonomat.
Az autó egy - kívülről - nagyon szép ház előtt állt meg. Miközben kirángattam a holmim a csomagtartóból, egy harminc körüli nő közelített felém.
- Te vagy Sarah, ugye? - kérdezte kedvesen.
- Igen. - jött tőlem a tömör válasz.
- Elisabeth Wattson vagyok. Az albérleted tulajdonosa. - nyújtotta a kezét. - Gyere segítek, és megmutatom a lakást.

Folyt. köv.